Ma különleges sportnak szenteltem a napomat, elkezdtem nagytakarítást csinálni a szobámban – ami ahhoz képest, hogy egy ablaktisztítás gondolatával indult, abból kifolyólag, hogy már télen sem akart még jégvirág se nőni azon az ablakon, mert az rögtön az ÁNTSZ, a Zöldek , és a Katasztrófavédelem azonnali feljelentésével járt volna, szóval ahhoz képest, hogy egy ártatlan ablaktisztításnak indult, minden lett belőle csak pont az nem. Ez olyan mint amikor elindulsz egy kiló kenyérért a hipermarketbe és a pénztárnál a matematikailag is lehetetlenül magas végösszeg utáni első szívroham pillanatában döbbensz rá, hogy kenyeret nem is vettél.

Na mindegy nem is ez a lényeg, mert bár az ablakom még mindig a piszoktól gonoszul vigyorogva töri meg valami lehetetlen fátyolosra a nap fényét, sikerült felforgatnom szobám teljes tartalmát, s mint valami felhőktől megrészegült tornádó kezdtem a felesleges kacatok tucatjait a szobám közepe felé abszolválni. Ijesztő a tudat, hogy az ember mennyi haszontalan holmit képes az évek során polcain felhalmozni a ’Majd jó lesz még valamire’ bárgyú álcája mögött apokaliptikus túlélő csomagok összeállításával. Pedig beköltözésem óta jó néhányszor - na jó, ha teljesen őszinte vagyok egyszer, a beköltözésemkor – már elvégeztem ezen jótékony műveletet (jótékonyan hatott a szobámban megmaradó szabad négyzetcentiméterekre), ami körülbelül annyiból állt, hogy a kevésbé érdekesen és hasznosan zörgő dobozokat azonnal, felbontatlanul a szemetes nevű függőleges szekrénybe iktattam.

Jelenlegi – a világvége esetén túlélési esélyeimet elhanyagolhatóan csökkentő - kacatmentesítő akcióm során is találkoztam érdekesebbnél érdekesebb (érdekes, hogy ezt lehet Valaminek hívni) tárgyakkal. A félig törött mobil rack, (tudjátok az, amivel a számítógép vastagbél műtét nélküli rámozdulással is lehet merevlemezt behelyezni.) aminek kábé akkor használati értéke van, mint mélybúvárnak a gyufás skatulya, vagy a három különböző formájú csatlakozóval ellátott adapter, ami persze egyik se illik az általam birtokolt adaptert igénylő eszközök egyik dugaljába se – csak azt tudnám, hogy akkor azok az adapterek a dimenzió melyik szegletében lelhetők fel, ez tiszta őrület –, vagy a kedvencem, a körülbelül tini nindzsa kislány koromból származó jegyzetfüzet az akkori rap szöveg alkotásaimmal. Amibe csak annyi értelem szorult, mint Győzikébe andragógia. De találtam három éve lejárt szavatosságú fájdalomcsillapítót is, amit valószínűleg lenyelve a Süsüvel haluztam volna tovább a Quimby androidjával (mert éppen azt hallgattam takarítás közben) .

És ekkor nyilallt belém – nem, most az egyszer nem a derekamba, még csak nem is a szívembe, hanem az agyamnak csúfolt részecske halmazba – a felismerés, hogy én magam is tele vagyok haszontalan „holmikkal”, amiket ideje lenne szanálnom. Felesleges dolgok, amikhez ragaszkodom, mert az elmúlt évek során annyira az énemmé váltak, annyira a mindennapi életvitelem, életfelfogásom polcain porosodó tárgyakká lettek, hogy ijesztőbb lenne megválni tőlük, mint egy egész estét eltölteni Anettkával. És pont ezen tárgyak helyigénye miatt nem maradt már szabad polchelyem olyan igazán fontos dolgokra, amiket mint mumust eddig csak a szekrény legmélyébe eldugva tároltam, s életemet hasznossá és szellemileg, lelkileg éretté tehették volna.  De azt hiszem, itt az ideje szép lassan portalanítást eszközölni magamban is, elővenni a seprűt és a Biokomtól kölcsönkérni a legnagyobb konténert és igen,  ablaktörlő, ablaktörlő, lelki szemeim ablakát is megpucolva helyre tenni a dolgokat. Mert most kezdődik életem hátralévő része.