Most olyan semmilyen kedvem van. Az egész napom egy kicsit szürrealisztikus volt, kezdve az ébredéssel. Amikor hajnali egytől óránként megébredek, hogy elkezdődött –e már a nap és még mindig csak arra eszmélek, hogy ez nem, ez nem az a nap, amit elgondoltam, amit megálmodtam, és végül hajnali ötkor végleg feladom és kényszerrel elkezdem... Na ekkor tudatosul benned, hogy ezt is csak valahogy túl kell élnem. Dupla kávé, zuhanyozás, buszozás a szenvedés koordinátáira, megbeszélés, veszekedés az ismert problémák fölött, vagy mellett, körbe járok, ismét körbe járok, és kérdezem, minek is vagyok még itt?! Az egyetlen támpont, négykor haverokkal egy kis kikapcsolódás, de még közben magyarázkodás, hogy igen, holnap egyedül is bírom, meglesz a riport, és ismét csak egy kényszeredett mosoly az arcon. Délután négy, vége, hála istennek, a kulcsomat is csak véletlenül hagytam a szekrényemben, végre snooker, de az sem megy, mert koncentrálni, azt nem bírok, csak céltalanul lököm a golyót, mintha az egész napom az asztalon testesülne meg abban az elhibázott piros golyóban, és eszembe jut egy:
Másfél gondolat
Ha azt mondom, forog a föld,
Gondolatom csigapózba menekül.
Most nem tudja, nem bírja felfogni
Eme gömbölyű létezést.
Miután hasra estem összegabalyodott gondolataimtól
Belém nyilallt a fátyolos emlék könnye,
Hogy valójában csak másfél síkon létezem.
Elsőbbrendű ez a jog bármely kételkedésnél,
Ami felborítaná emberségem voltát.
Nem is játszom tovább, elhagyom otthonát
Minden megelőzésnek, melynek célja a változás.