Válasz Márai Sándornak a Füves könyv: „169 Arról, hogy legokosabb egyedül maradni” című példázatára

„Mert ne számíts te senkire. Már nem is vagy hűséges a munkádhoz, ha bárkire is számítasz. Már nem is végzed egészen, feltétlenül, életre-halálra munkád, mellyel sorsod megbízott, ha bárkinek segítségét elfogadod. Nincs senki aki segíthet. Műveket, embereket, népeket utolsó pillanatban nem védhet meg senki, nem segíthet senki, csak a mű s az ember, a nép maga maga. Ugyanaz az erő, meg megalkotott egy művet, felépít egy életet, csak az tud megvédeni is. Ezért okosabb egyedül maradni. Aki igazán, elszántam magányos, aki lelke mélyén nem sínyli ezt a magányt, csak ő az erős. Nem szabad érzelmesnek lenni, sem reménykedni. A végén meg kell halnod, tudjad ezt. Mitől félsz hát? Mit is remélhetsz? Ha munkádhoz hűséges vagy, a halál nem tehet ellened semmi, amíg munkád tető alá nem hoztad. Ezt tudjad, s maradj bátran magányos”

Mert én úgy tartom helyesnek, hogy az ember alapvetőn és elidegeníthetetlenül társas lény. Mert Isten is azért teremtette a férfi számára nőt, hogy ne legyen egyedül, ne szenvedjen magánytól. Mert az igazi munka – amit Márai úr is említ – úgy vélem pont az, hogy ki-ki megtalálja a társait, hozzá illő párjait e világban.  És most nemiségtől függetlenül értem ezt. Nem a fajfentartás bonyolult és néha szürreális párkeresési munkájára gondolok. Arra, hogy az ember társak nélkül, magányosan csak olyan mint egy végtelen kirakósjáték egyetlen mozaikdarabja. Csak egy apró részlet a létezés egy nagy összképéből. Ahhoz pedig, hogy a nagy kép legalább egy kis - ember számára felfogható részletét látni és értelmezni tudjuk, több mozaik darabka szors és jól illeszkedő kapcsolódása szükségeltetik. Ebben rejlik a társkeresés – a magány ellen való folytonos küzdelem – igazi munkájának szépsége. A magány az önön lényünk egyszerűségének a nagy összképhez viszonyított tudatlansága.