Voltam én gazdag, s voltam én szegény,

Félénk kis fiú, s ha kellett, akkor kemény.

Voltam én megalázott, s voltam én megalázó,

Barátoknak elnéző, s vétkezőknek megbocsátó.

Voltam én nagyfiú, ki a bandába tartozott,

S ha máshová ment, rögtön megváltozott.

Voltam én szerelmes, de viszonzatlan maradt,

Volt akit gyűlöltem, de elmúlt a harag.

Voltak barátaim, kiket testvérként szerettem,

Sírtam velük ha sírtak, s ha kellett, akkor nevettem.

Voltam már jó haver, akit kihasználtak,

Barátként mentem oda, s pofonokkal vártak.

Voltam én vidám, a társaság kedvence,

Ha jó hangulat kellett, jöttem én nevetve.

Próbáltam én már az árral szemben úszni,

De hamar elfáradtam, s leültem pihenni.

Futottam én már ezernyi cél után,

De délibáb volt mind, s néztem rájuk bután.

Ezernyi érzés, ezernyi álarc,

Rengeteg barát, de mégis mi a válasz?!

Magányos vagyok, egyedül a világban,

Nem ér semmit az érzés csak úgy önmagában,

Ha nincs kinek megmutatni, s nincs kiért lenni,

Nincs nekem semmim és nem is voltam senki.

Szeretnék végre egyszer önmagam lenni,

Az, aki mindig is voltam, s nem tudtam az lenni,

Szerető, érző, meleg szívű férfi,

Akin nincsenek álarcok, s aki önmagát érzi.

Lennék én a társad ebben a világban,

Mert nem jó az embernek önmagában,

De mindez csak remény, mert nincs nemek társam,

Voltam én ember, ki mindig Rád vártam.

Zalaegerszeg, 1997. május 30.